hetek óta vártad már a napot, amikor végre elszakadsz a világból, el a zajból, a rohanásból. tudtad, hogy le kell állnod, nem jó így. nem jutott rá soha időd, nem tudtál kiszakadni, de tudtad meg kell tenned.

a következő esős, borongós reggel eldöntötted: kimész a tóhoz, a régi stégre, talán fák még nem korhadtak el teljesen. nem viszed a telefonod, csak hallani akarod, ahogy a szél mozgatja a nádas szélet, ahogy a víz beleütközik a stég lábába. közben nézni, ahogy a kacsák leszállnak a vízre. megkeresni a békákat, akik a vízen lebegve élvezik, ahogy a nap süti a hátukat. közben nézed a felhőket, ahogy pillanatokra elbújtatják a napot, majd újra engedik, hogy a sugarai felmelegítsék a bőröd. becsukod a szemed, hagyod hadd süsse azt is nap. észre sem veszed ahogy a nap aranysárga színre festi a tavat, a nádast és a kezed is, és percek alatt lassan, de eltűnik a horizonton.

Ugye milyen egyszerű?