Szíjjal vertek, ez volt az iskolám,
bábú lett az összes cimborám.
Eladták magukat, vagy megszöktek,
nem várhattam meg, amíg betörnek.
Vadabb vagyok, mint bármelyik állat,
nem fordíthatok senkinek hátat.
Vicsorognak rám az oroszlánok.
Húsz éve üvöltök, ostorral járok.
Így elfelejtem, hogy én is félek.
Micsoda hős! Micsoda élet!
Míg haza nem érek.

Zene rám még nem volt ilyen mély hatással. Az első perctől kedve magával ragadott és vitt magával. Pedig nem vagyok nagy Hobo rajongó, csupán szeretem a azt a zenei- és szövegvilágot amit Ő és a Hobo Blues Band csinál. Sok olyan száma van amit hétről-hétre meghallgatok.
Pedig ez a lemez nem is hibátlan, több olyan dallam van, amit már ismerősen cseng (ezt találja meg mindenki maga..). De a Hobónál a szöveg mindig is fontosabb volt a zenénél. Nem egy vidám Rock album, hanem inkább egy őszinte vallomás a életről és a világról. Amely nem mindig mutatja a szebbik felét. A számokat hallgatva megismerhetjük a korszellem által sugárzott felszínes, üres és testközpontú életet. Emellett erős kontrasztot mutatnak az őszinte vallomások és a korkritikát megfogalmazott gondolatok.

Mérgeznek minket szex-el, droggal, pénzzel,
altatnak tévével, sörrel, útlevével

A két kedvenc számom az albumon – az bevezetőben is idézett – Az oroszlánszelídítő vallomása a balerinának és a Bolondok hajója, bár nehéz választani, mert az album egyben egész. Azóta már sokszor meghallgattam és minden alkalommal újabb és újabb élményeket ad.
Egy olyan albumot sikerült készíteni, ami kötelező darab, nemcsak Hobó-rajongók polcán. Nem tudom elképzelni, hogy bárki is csalódna az albumban, ha mégis, akkor beszéljük meg egy pohár bor mellett..